 HASZNÁLATI ÜVEGEK Hutakész az üveg mikor végső formáját az üveghutában nyeri el, és nincs utólagos megmunkálás. A forma kialakítása után az üveget a fenekén, (alján) ragasztják meg, illetve átragasztják egy másik fúvópipára, és a szája a kemencébe visszatartva szépen beég, óllóval nyírva, szerszámmal igazítva. A kézműves üveg igényes munkát és igényes szemet kíván használójától is. Ez a „hutakész üveg“, és a "hutakészség". Igényli egymást: a tárgy, a készítő, és a használó. Az üvegtárgy alján lévő szakítás, úgynevezett „köldök“ mutatja, hogy nem csiszolt szájú, mert a hűtőkemencébe rakáskor, leütéskor kiszakad a ragasztás. ezek a nyomok és finom „szabálytalanságok“ teszik egyedivé. |
 Üvegek A szabadon fúvott üvegek, „új közipkoriak”. A középkori üvegek legtöbbször nem formába fújtak, hanem szabadon alakítottak, s úgy szabályosak, mint egy emberi arc két fele. Fújásukkor nincs merev, röghöz kötött cél. Ahogyan rajzol, mintáz a művész, úgy alakítja a poharat, palackot a fúvómester. Figyeli, nézi arányait, fejlődési lehetőségeit. és amikor a ragasztóvasra átkerült a tárgy, nem ér véget az alakítása. Nem csak a szája ég be, de vizespapirossal, szerszámmal szűkíteni, nyújtani, alakítani, sőt újrafújni is lehet. egy törvény van: nem szabad sietni, nem számít meddig tart az elkészítés. Ezért is volt egykor az arannyal egyenértékű az üveg. Formába fújt palackok, poharak: Régiek és újak. Jó volna ha nem lehetne észrevenni melyik újrafújt - régi, és melyik új forma készült régi módon. A poharaknál a szárak és talpak nem külön rátett üvegrészek, hanem a formában egybefújtak a testtel, amelyekből a fúváskor a faforma zárásával tagolódnak. Jellegzetesek egyes darabok, amelyek a középkori velencei serlegek hazai megfelelői, (azok pedig közel-keleti előképek alapján készültek), viszont nem fújt talpúak, hanem magyaros nagyvonalúsággal egybefújtak (az említett módon), és ez a technika nálunk élt a legtovább európában, a két világháború közötti időkig. Az új tervek is ezzel a módszerrel készültek, az új poharak íly módon régiek. Pincetokba való palackok: A borospincében volt egy vakablak, abban volt a tok, a láda, a ládában a hasábüvegek, megtöltve jó borral, borvízzel. Régen nem volt valamire való utazó, aki ne vitte volna magával pincetokpalackjait, vagyis a posztóval bélelt ládájában- üvegjeit. A tárgyaknak olyan lelkiséget, szellemiséget kell teremteniük, sugallaniuk, amiben az ember nem csak jól érzi magát, hanem megélheti legfontosabb tevékenységét, azt hogy keresi, kutatja: mi dolga a világban?! Az élet élvezete nem lehet ömagában cél, így az üvegtárgyak által keltette közeg sem szolgálhatja azt. ezért az élet élvezete: (maga) az értelmes munkával, kockázattal, örömmel-kudarccal megteremtett élet. Az üvegtárgyak is ennek az erőfeszítésnek következményei és gyümölcsei. Helyzetet kellene teremteniük arra, hogy fölajánlhassuk lehetőségeinket egy emberibb cél szolgálatára. Az üvegmunkákat az életnek kell szentelni, így volna jó dolgozni. |
A NEMZETI POHÁR Az 1913-as Kossuch-féle üvegkatalógusban „national-pocale”
néven szerepel. (Kossuch János, mint a Monarchia legnagyobb
üveggyárainak tulajdonosa német nyelvű katalógusokat
adott ki, esetenként főcímeiben többnyelvűt.) |
 1. kép.:Kossuch János termékkatalógusá- ból a 108.ábra
Tasnádiné Marik Klára művészettörténész pár éve hunyt el,
száznégy éves korában. Tőle tanultam többek között a „nemzeti
pohárról” (ő nevezte így): az Osztrák-Magyar Monarchiában,
a hadügyben nem volt nemzetiségi kérdés, nagyon vigyáztak,
ott nem lehettek ellentétek. A nemzeti csapattestek (cseh
dragonyosok, magyar huszárok) mellett, azonban a kantinban
is megvolt a „nemzeti jelleg”: a dragonyosok hosszú pohárból
itták a sörüket, míg a magyar huszárok a bort ebből a majdnem
kettős talpú, jellegzetes pohárból. (Érdekes még, amit a
passzív ellenállásról mesélt a pohár kapcsán: a főúri arisztokráciának
kötelező báli megjelenésén az urak, úrhölgyek nem voltak
hajlandóak – már az ellenállóbbak – együtt inni az osztrákokkal,
ezért fehér kesztyűs kezeikkel letakarták a poharaikat.)
|
 2. kép: A nemzeti pohár. Veres László könyvéből
Ez a pohár leginkább a magyar parasztüvegek1 közül ismeretes.
„A magyar üvegesipar sohasem volt a kormányok kedvence”,
írja Sághelyi Lajos. A Habsburg uralkodók folytonosan elnyomták
a magyar ipart, kereskedelmet, vámrendszerükben az üvegre
30%-ot számítottak, ha kivitelről, és 3-at, ha behozatalról volt
szó, utóbb azt a 3%-os nehézséget meg is szüntették.2 Ezért nem
alakult ki gyáripar, az erdei, uradalmi huták a XIX. sz. végéig működtek,
helyi, környékbeli, vagyis paraszti igényeket is kiszolgálva.
A parasztüveg az ezerhatszázas évek végén jelenik meg nálunk,
amikor ez az anyag már nem annyira drága, hogy csak a leggazdagabbak
használhatják. |
 3. kép:Talpas pohár 1862, Észak-Magyarország, zempléni huta  4.kép: A nemzeti pohár. Tömör szárú, talpú parasztüveg Veres László könyvéből
A parasztüvegek közül a tömör szárú, talpú poharak jellegzetesek,
készítésükkor a szár és a talp nem külön rátett részek, hanem
a faforma záródásával tagolódnak. Erősen nehéz fújni őket, mert
egyszerre fölfelé is húzni, „tölteni” kell a faformát, miközben vízszintesen
a talpat szélesre kell forgatni, és gyorsan, mert hamar dermed.
A nemzeti pohárnál külön feladata a fúvónak, hogy mivel a
pohárrész feneke csaknem olyan széles mint a talp, két talpat kell
forgatni, hajtani, miközben a szára vékony, a test karcsú derekú,
fönt pedig széles. Nem is találni külföldi könyvekben a használati
üvegek között még hasonlót sem.
Itt jön két izgalmas kérdés: miért ez a ragaszkodás ehhez a formához, és honnan ered? Két személyes élménnyel kezdem. Az egyik: tisztán emlékszem az izgalomra, ami úrrá lett rajtam, mikor a Néprajzi Múzeum raktárában először parasztüvegeket foghattam kézbe, és a nemzeti pohárnál külön szárnyaló izgatottság fogott el. Honnan ez? Jó évtizede üvegek között éltem, dolgoztam, tehát nem lehet csak az üveg megejtő varázsának tulajdonítani. Lehet patetikusnak nevezni, de hogy van az, hogy az állatvásáron az Alföldön a tenyészbika, a szürke marha látványa is megborzongat, ismerős, kedves, hozzám tartozik? Számos hasonló élménye lehet másnak is. A másik történet: pár évvel ezelőtt Berlinben a magyar kulturális évad keretében üvegfúvó-bemutatót tartottunk vándorhutánkkal, és árusítottunk. Maradék üvegjeimet pakoltam ki, amiket hol franciáknak, hol németeknek fújtunk korábban, különböző korhű, kosztümös fi lmekhez. A vásárlók nációnként látható, elkülönülő örömmel nyúltak a „sajátjaikhoz”, pedig különleges ismereteket kívánó kultúrtörténeti ritkaságokról volt szó. Vagyis „emlékeztek” rájuk. Kollektív tudattalan lép működésbe? Kezd élővé, tudatossá válni? Lehet-e írni ilyet ma? |
 5.kép: Összehasonlító ábrák velencei és magyar üvegek között. H. Gyürky K. nyomán
Lükő Gábor ír 1942-ben „ A magyar lélek formái”-ban a keleti
éneklésről, mikor hosszan, elnyújtottan kitartják a hangot, ami az
európai, nyugati fülnek szokatlan, mert nyugaton egyenletes ritmikájú,
azonos időtartamokra beosztott az ének. A magyar népének
a kettő között van, a kitartott hang után besűríti a szöveget
és dalt. Ugyanez jellemző a formáknál is, akár cifraszűr-díszítésről,
akár üvegpohárról van szó. Széthúzó, elnyújtó, nagy üres felületeket
hagyó a végletekig, majd sűrítő, tömörítő. H. Gyürky
Katalin3 közöl összehasonlító rajzokat a velencei és magyar középkori
üvegekről, melyekre érvényesek ezek a formai sajátosságok.
Sok parasztüveg-forma megtalálható a közel- és közép-keleti
üvegformák között, írja Veres László4, és érdemes könyvéből
idézni, amit a XIX. és XX. század fordulójának üvegművészetéről
ír, azt is, hogy a kor a gyűjtés érdeklődési köréből éppen a parasztüvegeket
hagyta ki: „Az így begyűjtött üveganyag szinte teljes
mértékben úri üveg volt. [...] A régészeti feltárások ekkor még alig
hoztak felszínre a korai magyar üvegkészítésről tanúskodó üveganyagot,
vagy pedig az ásatásokból származó üvegtöredékek ismeretlenek
voltak a szakemberek előtt. A mindennapos használatra
szánt, főként a kis erdei hutákban gyártott üvegek ritkaságszámba
mentek a múzeumok gyűjteményi raktárainak polcain. [...] Csupán
néhány jó szemű gyűjtő fi gyelt fel arra, hogy a magyar üvegművészetben
az ún. parasztüvegek nyújtják a legötletesebb, legváltozatosabb és az általános európai formakincstől leginkább függetlenült
formákat. [...] Itt találják nemzeti sajátosságaink legtökéletesebb
kifejeződésüket.”5 |
 6.kép: Velencei serleg a 15.-16.sz. fordulójáról. Dexel nyomán  7.kép: Szíriai pohár, Aleppóból, 13.-14.sz. Dexel nyomán  8.kép: A "Hedvig pohár". Veres nyomán
Első rátekintésre parasztüvegünk formája a reneszánsz koráig, a
híres velencei üvegekig nyúlik vissza, a török hódoltság előtti korra,
bár fontos megjegyezni, hogy a török uralom alatt a kereskedelem
újra közvetlenül szállította Magyarországra a közel-keleti üvegeket.
És fontos hangsúlyozni azt a tényt – mely nem kisebbíti a
muránói üvegkészítés érdemeit –, hogy a híres velencei üvegek is
közel-keleti előképekre mennek vissza.
A legrégebbi ismert üveg szíriai, a Krisztus előtti V. évezredre teszik. A közel-keleti üvegművesség évezredekig gyártotta, érlelte, fejlesztette tovább a formákat, díszítési módokat, módszereket, és később „a Kelet-Római Birodalom területén az antik hagyományokat elsősorban a bizánci mesterek éltették tovább. Egyiptomban, Szíriában és Perzsiában az ókori tradíciókat az iszlám sokrétűen gazdagította”. A középkorban az üveges hagyományokat a kolostori üveghuták őrizték. „Az újra felfedezett és kolostorokban készült munkák révén terjesztett technológiai ismeretek a XII-XIII. századtól konkrét tárgyakkal is összekapcsolódhattak az üvegkészítők előtt”6, mert a keresztes háborúk során megismert magas szintű kézművesség és üvegfújás a zsákmányolt termékekkel Európában is hatottak. Az egyik ilyen keleti forma az ún. „Hedvigpoharak” típusa. (Csak a nevük európai, mivel azt Szilézia fejedelemasszonyáról kapták.) Ez a pohártípus az újkorban is fellelhető a parasztüvegek között. Szeretném felhívni a fi gyelmet a pohár alján lévő kiszélesedésre, amelyről még esik majd szó. |
 9.kép: 13. sz.-i velencei munka, az északi igények kiszolgálására. Dexer nyomán
„Más edénytípusok elterjesztésében a Földközi-tenger keleti
partvidékével szoros kapcsolatot tartó Itáliának volt fontos szerepe.
Európa országaiban egy hosszú nyakú, karcsú szárú és sima
kúp vagy harang formájú tárolórésszel ellátott kehely terjedt el,
Keletről itáliai közvetítéssel.”7 Mi is volt ez a szerep? Most csak ennek
a történetnek a végét idézem: „a velenceiek Bizánc meghódítása
után sok üvegest kényszerítettek áttelepülése. Miután a XIII.
század végén a keresztesek uralma megtört Szíriában, az üvegesek
– akik eddig a velenceieknek dolgoztak – Velencébe menekülve
magukkal vitték az üveggyártás Keleten féltve őrzött titkait, s ott
az üvegkészítés felvirágzását biztosították.” 8 |
 kép 10: Alexandriából és Közel-keletről való poharak, 4. sz., az itáliaiak kedvelt típus,. Dexel nyomán  11.kép: 16.sz.-i német pohár, erdei hutából, Dexel nyomán  12.kép: Német léggyűrűs-talpú poharak a 17.-sz.-ból. Dexel nyomán
Északon a XII-XIII. században létrejövő erdei hutákban kialakul
egy új pohártípus, pontosabban fogalmazva egy technológiai
irányzat. A poharak vagy palackok alját mélyen benyomják. A
pohár alján a szélen egy léggyűrű fut körbe, azután húzódik befelé
– keramikus szakszóval – a pohár fenékszöge. Ez úgy lehetséges,
hogy fújáskor egy golyót fújunk alulra az üvegtest tagolt részeként,
amit aztán be lehet nyomni, van elég anyag a mély benyomáshoz,
belső formához. A legtöbb újítás véletlenül, ösztönösen,
természetesen alakul ki az üvegfújáskor. A kivett anyagot természetszerűleg
először lefelé tarthatta az „első fújó”, és a kezdő fújó
is úgy tartja, mert úgy könnyebb tartani a pipát. Ezért lent vastagabb
lesz, fúváskor „odafolyik” láthatatlanul az anyag „vastagja”.
Láthatatlanul, mert közben fújja, forgatja, tehát tágítja is a formát.
Dolgoztam olyan kicsi fazékból, ahol minden grammja számít az
üvegnek. Hát persze, hogy pazarlásnak érzi az ember, ha vastag. A
nehezen megolvasztott üveget a középkorban nagyon megbecsülték.
Három-négy naponta készült el az üveg, addig csak hevítették,
törték, előolvasztották, keverték az anyagokat, a masszát, és
mint egy rekonstrukciós hutánál tapasztaltam, a napi két kocsi fa
éppen hogy elég tüzet, hőt adott.9
Miért kezdtek golyót fújni az aljára, nem tudom. Hogy a vastagabb aljat, az ott lévő anyagot még hasznosítani tudják? Vagy egy egyszeri, és egyszerű „véletlen” eredménye volt? Mindenesetre azt a golyót már vissza kell tartani a tűzbe, hogy átmelegedjen, hogy újra alakítható, benyomható legyen. Visszatartáskor, míg szépenátmelegszik, a hőtől tulajdonképpen föl is vastagszik a túlvékonyodott golyórész-anyag, épp csak annyira, hogy megragasztható legyen, s a ragasztóvas üvege leütéskor ne szakítsa ki a fenekét. Nagyon benyomni sem szükséges, mert az áthevülő fenékgolyót folyamatosan forgatni kell, minél melegebb, annál gyorsabban, így a centrifugális erőtől korong alakú lesz. Vagyis talp, amit ha arcához emel az ember, hogy megnézze mit is csinált, evvel a mozdulattal már vissza is ejtette a közepét, megragasztotta a szélét, kialakult a léggyűrű, ami olyan szépen látszik a töredékek régészeti rajzain. Mindez gyorsabban megtörténik, mint amíg ezt elmondaná az ember. |
 14.kép: Velencei serleg. Boros nyomán  13.kép: Velencei gótikus kehely. XV. sz. (Frank Davis nyomán)
A másik típus a cikk elején megnevezett XV. századi velencei
kehely, amivel, mint említettem, meglepő formai hasonlóságot
mutat az ún. nemzeti pohár. (Ennek korábbi változatai a gótikus
kelyhek, melyek festésük színei révén még közelebb állnak a szíriai
előképekhez.) A szár ennél a típusnál külön fújt: nekinyomják
a csésze-résznek, majd először a szár felől törik le, égetik be és
hajtják ki talpnak. A csésze-rész alján, a tulajdonképpeni pohár fenekén
külön üvegszál van rátekerve, csipkézve. Ez tagolja vízszintesen
a két hosszúkás formát, a csészét és a talpat. Eltakarja az illeszkedést,
elviszi a szemet jobbra-balra – gyönyörű formai játék.
Itt térek vissza arra az utalásra, amelyben a Hedvig-pohár alján lévő
tagozatra felhívtam a fi gyelmet. Ha ehhez a Hedvig-pohárhoz
alulról hozzáillesztjük a fúvott szárat és talpat, megkapjuk az itáliai
serlegtípust. Lehet, hogy a rátett, fúvott, majd kinyitott tölcséres
talp-szár forma velencei változat, de annyi bizonyos, hogy a középső,
vízszintes tagozat keleti alapvetés. Ha nincs szára, talpa, akkor
ez az üvegszál-tagozat megfelel a poharak alján annak az alsó, állékonyságot
is segítő tagozatnak, amit az előbb írtam le az északi pohártípusnál,
amit ott az alja léggyűrűvel érnek el, teljesen nyugati
típusként, jellegzetességként. Ott, Észak- és Nyugat-Európában
gyakorivá válik ez a megoldás. Sőt, hogy tovább bonyolódjék a dolog,
ebből lesz egy változat, mikor a benyomott alj mélyen visszaragad
és így képez tölcséres szárat-talpat, nem külön rátéve.
|
 15 kép: XVI. sz-i talpas-poharak a Delft-i kolostorból. A mélyen benyomott aljból talp, a talpból szár lesz. (Dexel nyomán)
H. Gyürky Katalin régészeti közlései, munkája magyarázza a
késő-középkori magyar egyediségeket: „Ami a velencei üvegeket
illeti, ezeknél lehetséges volt analógiákat találni, a hazai üveggyártás
tárgyainál ellenben ilyen segítség nem áll rendelkezésünkre.
Fordított logikán alapuló módszert alkalmaztam: az az üveg a hazai,
amely nem hasonlít egyetlen más országban gyártott üveghez
sem.”
A Budapesti Történeti Múzeum középkori gyűjteménye „Az üveg” című katalógusának LI. tábláján látható üvegserleget volt szerencsém a valóságban is kézbe fogni és lerajzolni. Hihetetlen jó érzés ezt a gyönyörű darabot nézni, vizsgálni, egyáltalán csak vele lenni. Megejtő a kicsi méret és a vékonyság, amit fotón, rajzon nem érzékel az ember. A töredék teljes profi l volt, így mindenképpen hiteles a restaurálás. Kiderült, hogy a két pohárkészítési irányvonal nálunk találkozott, saját típust hozva létre. A kehely (csészerészének) alja az északi, léggyűrűs perem, a hozzáragasztott tölcséres talp pedig itáliai módszerű. Van egy pici „nodus-kezdemény”, amit én ragasztócseppnek mondok, mert ez a ragasztó üvegcsepp távolabbra tartotta a tölcsértalpat a testtől, a nehezen kialakított peremtől, aljtól, ugyanakkor így sokkal biztosabban összeragad a két rész, azért is hívjuk ragasztócseppnek. A „nodus-kezdemény” és a tölcsértalp találkozásánál látszik egy pici ugrás a felületen, de csak a tölcsértalp felőli részen, a vele összeolvadt noduson nem. Ebből is gondolom, hogy nem egy testből valóak. (Magam is kísérleteztem ilyen serlegnek az elkészítésével, biztos vagyok abban, hogy technológiailag így készült, jóllehet „sok ezer darabot” még nem készítettem, hogy teljesen egyformák legyenek. H. Gyürky Katalinnak igaza van abban, hogy akkor válnának tökéletesen egyformává, kidolgozottá.)
 16 kép: Összehasonlító táblázat H. Gyürki Katalin könyvében, melyet a hazai hutákban kialakuló típusnak mutat be. Szintén a saját testükből kialakítottak az aljak, talpak. |
 17 kép: Budavári lelet. Hazai készítés, analógia nélkül való. A léggyűrűs fenék- szegély, és fúvott, hozzáillesztett szár és talp együtt van, egy serlegen belül. H. Gyürki Katalin katalógusából.
Tehát nemzeti poharunk előképe is már saját típus, a szabadon,
forma nélkül fújt hutaüvegek, későközépkori serlegek egy
kivételesen szép példánya. Feltárt „lelőhelyeink közül ez a legkorábbi,
ugyanis ennek a rétegnek leletanyaga a XV. század közepéig
záródik. Ennek a darabnak köszönhetően serlegeinket a XV.
század második felénél korábbra határozzuk meg”, írja H. Gyürky
Katalin.
|
 18 kép: Budavári serlegünk üvegfúvó gyártási rajzsora, kezdve a kifújt testtel, végén a golyóval, ami léggyűrűs szélű talppá alakul. Utána jön hozzá a nodus és a fúvott talp.
Hát az előkép előképe? Honnan is jön, jövünk? „Kutatásunk
során tapasztaltuk, hogy Magyarország területén a XIII. század végéig
bizánci típusú üvegek kerülnek elő. Ezeknek egy része – feltehetően
– az egyetlen magyar kereszteshadjárattal hozható öszszefüggésbe,
más részük kifejezett kereskedelemre utal, de voltak
bizánci rítusú kolostorok is, amelyek felszerelése bizánci területről
érkezett. [...] Úgy véljük, hogy egyidejűleg lehetett helyi üvegkészítés
és többfelől érkező import. Ezek egymás mellett léteztek,
vagy versenytársak lettek, kiszorítva egyik a másikat időlegesen a
piacról. A XIII. század végétől kezdve gyakran kerülnek elő a töredékei
egyfajta igen jó minőségű üvegnek,” olyan kiváló minőségűek,
hogy muránói üvegműhelyekre kell gondolni, „csakhogy ezeknek
a műhelyeknek a készítményeit eddig csak a reneszánsz korszakból
ismertük, mint a legkorábbi darabokat, amelyeket a közés
magángyűjtemények őriztek.”
Viszont a hazai huták közül, például Diósjenő határában „a XIII. század második felétől legalább három évszázadon keresztül folyamatosan működő üvegesközpont volt” . Tehát hazai hutában saját serlegtípus alakult ki. Tovább idézem Veres László könyvét, mert a legösszefoglalóbb, legvilágosabb és a legújabb, tehát az eddigi kutatásokat összegző értekezés. „A magyarság a VI-VII. században a Kubán-vidéki onogur őshazában ismerkedhetett meg az üveggel. A magyar nyelvben az üveg szó iráni-aláni eredetű. A magyarok lakta vidék a VIVII. században Bizánc és a szasszanidák uralta Perzsia üvegiparának egyik felvevőpiaca volt. Bizonyítékul szolgálnak erre azok a tárgyi emlékek, melyek e korból megmaradtak és a régészeti feltárások révén felszínre kerültek. [...] Az onogur őshaza térségében uralkodó élénk bizánci-perzsa kereskedelemből arra következtethetünk, hogy a magyarság használatában Valóban, mert a Frauenau-i Üvegmúzeumban megtaláltam azt a restaurált darabot, ami Észak-Iránban készült a X. század táján, és a kettős talpú pohár eddig számomra legrégebbről ismert emléke. |
 19 kép: Budavári lelet. Hazai készítés, analógia nélkül való. A léggyűrűs fenékszegély, és a fúvott, hozzáillesztett szár és talp együtt van, egy serlegen belül. H. Gyürki Katalin katalógusából.
„Az előkelő rétegek, az uralkodó osztály tagjai könnyen beszerezhettek
díszüvegeket is, amelyek apáról fi úra öröklődhettek.” A
kultúra örökítése, öröklése hosszú folyamat, nem látni a gyökereket;
nem kell a sumér-magyar „rokonságot” vagy egyebeket bizonygatni,
mert mindenki előtt van valaki, valami, mindig van
előkép. Mégis van ezekben az öröklött kultúrképekben, választásokban,
a formák között egyfajta jelleg, és mindig kialakul a helyi
„fajtajelleg”, helyi színezet is, amelyek együtt, egymásra épülve a
népi karaktert jelentik. A munka a helyi lehetőségekhez, adottságokhoz
igazodva, a hely szellemében más lesz, jellemző arra a helyre,
időre, emberre. Antik hagyományokra hivatkozva megújíthatunk,
mindig csak újat akarva elmaradottakká, elveszettekké válhatunk.
Egy népen belül mindig élt egy sajátos igény, sajátos választások
sora, vonzódás egy bizonyos arculathoz. Keleti üveg-előképeink
ott élhettek bennünk az őshazától kezdve, a behozott üvegeken
át, a paraszti háztartásokban mindennapossá váló üvegeknél
újra és újra megújulva.
|
|
Jelen dolgozatot is azért írtam, hogy megismerjük egy jellegzetes
magyar üvegtípusunkat, hogy igazodni tudjunk valamihez,
akár a ragaszkodás, akár a megújhodás szándékával.
 Nemzeti pohár a XIX. század.  Budavári serleg a XV. század.  Ivókehely Nishapur, |
Jegyzék:
|