 HASZNÁLATI ÜVEGEK Hutakész az üveg mikor végső formáját az üveghutában nyeri el, és nincs utólagos megmunkálás. A forma kialakítása után az üveget a fenekén, (alján) ragasztják meg, illetve átragasztják egy másik fúvópipára, és a szája a kemencébe visszatartva szépen beég, óllóval nyírva, szerszámmal igazítva. A kézműves üveg igényes munkát és igényes szemet kíván használójától is. Ez a „hutakész üveg“, és a "hutakészség". Igényli egymást: a tárgy, a készítő, és a használó. Az üvegtárgy alján lévő szakítás, úgynevezett „köldök“ mutatja, hogy nem csiszolt szájú, mert a hűtőkemencébe rakáskor, leütéskor kiszakad a ragasztás. ezek a nyomok és finom „szabálytalanságok“ teszik egyedivé. |
 Üvegek A szabadon fúvott üvegek, „új közipkoriak”. A középkori üvegek legtöbbször nem formába fújtak, hanem szabadon alakítottak, s úgy szabályosak, mint egy emberi arc két fele. Fújásukkor nincs merev, röghöz kötött cél. Ahogyan rajzol, mintáz a művész, úgy alakítja a poharat, palackot a fúvómester. Figyeli, nézi arányait, fejlődési lehetőségeit. és amikor a ragasztóvasra átkerült a tárgy, nem ér véget az alakítása. Nem csak a szája ég be, de vizespapirossal, szerszámmal szűkíteni, nyújtani, alakítani, sőt újrafújni is lehet. egy törvény van: nem szabad sietni, nem számít meddig tart az elkészítés. Ezért is volt egykor az arannyal egyenértékű az üveg. Formába fújt palackok, poharak: Régiek és újak. Jó volna ha nem lehetne észrevenni melyik újrafújt - régi, és melyik új forma készült régi módon. A poharaknál a szárak és talpak nem külön rátett üvegrészek, hanem a formában egybefújtak a testtel, amelyekből a fúváskor a faforma zárásával tagolódnak. Jellegzetesek egyes darabok, amelyek a középkori velencei serlegek hazai megfelelői, (azok pedig közel-keleti előképek alapján készültek), viszont nem fújt talpúak, hanem magyaros nagyvonalúsággal egybefújtak (az említett módon), és ez a technika nálunk élt a legtovább európában, a két világháború közötti időkig. Az új tervek is ezzel a módszerrel készültek, az új poharak íly módon régiek. Pincetokba való palackok: A borospincében volt egy vakablak, abban volt a tok, a láda, a ládában a hasábüvegek, megtöltve jó borral, borvízzel. Régen nem volt valamire való utazó, aki ne vitte volna magával pincetokpalackjait, vagyis a posztóval bélelt ládájában- üvegjeit. A tárgyaknak olyan lelkiséget, szellemiséget kell teremteniük, sugallaniuk, amiben az ember nem csak jól érzi magát, hanem megélheti legfontosabb tevékenységét, azt hogy keresi, kutatja: mi dolga a világban?! Az élet élvezete nem lehet ömagában cél, így az üvegtárgyak által keltette közeg sem szolgálhatja azt. ezért az élet élvezete: (maga) az értelmes munkával, kockázattal, örömmel-kudarccal megteremtett élet. Az üvegtárgyak is ennek az erőfeszítésnek következményei és gyümölcsei. Helyzetet kellene teremteniük arra, hogy fölajánlhassuk lehetőségeinket egy emberibb cél szolgálatára. Az üvegmunkákat az életnek kell szentelni, így volna jó dolgozni. |
A NEMZETI POHÁR Az 1913-s Kossuch-féle üvegkatalógusban „national-pocale” néven szerepel. (Kossuch János, mint a Monarchia legnagyobb üveggyárainak tulajdonosa német nyelvű katalógusokat adott ki, esetenként főcímeiben többnyelvűt.) |
 1. kép.:Kossuch János termékkatalógusá- ból a 108.ábra
Tasnádiné Marik Klára művészettörténész pár éve hunyt el, száznégy éves korában. Tőle tanultam többek között a „nemzeti pohárról” (ő nevezte így): az Osztrák-Magyar Monarchiában, a hadügyben nem volt nemzetiségi kérdés, nagyon vigyáztak, ott nem lehettek ellentétek. A nemzeti hadtestek (cseh dragonyosok, magyar huszárok,…) mellett, a kantinban is megvolt a „nemzeti jelleg”: a dragonyosok hosszú pohárból itták a sörüket, míg a magyar huszárok a bort ebből a majdnem kettős talpú, jellegzetes pohárból. (Érdekes még, amit a passzív ellenállásról mesélt a pohár kapcsán: a főúri arisztokráciának kötelező báli megjelenésén az urak, úrhölgyek nem voltak hajlandóak /már az ellenállóbbak/ együtt inni az osztrákokkal, és ezért fehér kesztyűs kezeikkel letakarták a poharaikat…)
|
 2. kép: A nemzeti pohár. Veres László könyvéből
Ez a pohár leginkább a magyar parasztüvegek 1 közül ismeretes. „ A magyar üvegesipar sohasem volt a kormányok kedvence”, írja Sághelyi Lajos. A Habsburg uralkodók folytonosan elnyomták a magyar ipart, kereskedelmet, vámrendszerükben az üvegre 30%-ot számítottak, ha kivitelről, és 3-at, ha behozatalról volt szó, utóbb azt a 3%-os nehézséget meg is szüntették. 2 Ezért nem alakult ki gyáripar, az erdei, uradalmi huták a 19. sz. végéig működtek, helyi, környékbeli igényeket is kiszolgálva, vagyis parasztigényeket. A parasztüveg az ezerhatszázas-évek végén jelenik meg nálunk, amikor már nem olyan drága, hogy csak a leggazdagabbak használhatják. (Érdekes leírásokat találunk más szakkönyvekben is, pl. Veres László kiváló új könyvében, az „Üvegművességünk a XVI.-XIX. században”, többek közt Apor Péter híres művéből, a Metamorphosis Transylvaniae-ből, az 52. oldalon: „Történik azonban, hogy nagyajtai Csere János is ott ebédelvén, neki is az üvegpalackot beadják, nem tudván belőle innya, addig szija és szija az üveg felső srófját, azalatt kiesik a feneke, az bor kiömlik; mond Nemes János: itt mondhatnánk, ökör tudna palackból innya”.) |
 3. kép:Talpas pohár 1862, Észak-Magyarország, zempléni huta  4.kép: A nemzeti pohár. Tömör szárú, talpú parasztüveg Veres László könyvéből
A parasztüvegek közül a tömör szárú, talpú poharak jellegzetesek, készítésükkor a szár és a talp nem külön rátett részek, hanem a faforma záródásával tagolódnak. Erősen nehéz fújni őket, mert egyszerre fölfelé is húzni, „tölteni” kell a faformát, miközben vízszintesen a talpat szélesre kell forgatni, és gyorsan, mert hamar dermed. A nemzeti pohárnál külön feladata a fúvónak, hogy a pohárrész feneke majd’ olyan széles mint a talp, tehát két talpat kell forgatni, hajtani, miközben a szára vékony, a test karcsú derekú, fönt pedig széles. Nem is találni külföldi könyvekben, a használati üvegek között még hasonlót se.
Itt jön két izgalmas kérdés, akkor miért ez a ragaszkodás ehhez a formához, és honnan ered? Két személyes élménnyel, tapasztalattal kezdem.
Az egyik: tisztán emlékszem az izgalomra, ami úrrá lett rajtam, mikor először a parasztüvegeket kézbe foghattam, és a nemzeti pohárnál külön szárnyaló izgatottság fogott el, a Néprajzi Múzeum raktárában. Honnan ez? Jó évtizede üvegek között éltem, dolgoztam, tehát nem lehet csak az üveg megejtő varázsának tulajdonítani. Lehet patetikusnak nevezni, de hogy van az, hogy az állatvásáron az Alföldön a tenyészbika, a szürke marha látványa is megborzongat, ismerős, kedves, hozzám tartozik? Számos hasonló élménye lehet másnak is. A másik: pár évvel ezelőtt Berlinben a „magyar kulturális évad” keretében üvegfúvó-bemutatót tartottunk vándorhutánkkal, és árusítottunk. Maradék üvegjeimet pakoltam ki, amiket hol franciáknak, hol németeknek fújtunk korábban, különböző korhű, kosztümös filmekhez. A vásárlók nációnként látható, elkülönülő örömmel nyúltak a „sajátjaikhoz”, pedig különleges ismereteket kívánó kultúrtörténeti ritkaságokról volt szó. Vagyis emlékeztek rájuk. Kollektív tudattalan lép működésbe? Kezd élővé, tudatossá válni? Lehet-e írni ilyet ma? |
 5.kép: Összehasonlító ábrák velencei és magyar üvegek között. H. Gyürky K. nyomán
Lükő Gábor még írhatott 1942-ben, „ A magyar lélek formái”-ban. A magyar nép tér és időszemlélete érdekes itt és most. Lükő ír a keleti éneklésről, mikor hosszan, elnyújtottan kitartják a hangot, ami az európai, nyugati fülnek szokatlan, mert nyugaton egyenletes ritmikájú, azonos időtartamokra beosztott az ének. A magyar népének a kettő között van, a kitartott hang után besűríti a szöveget és dalt. Ugyanez jellemző a formákra, formáknál is, akár cifraszűrdíszítésről, akár üvegpohárról van szó. Széthúzó, elnyújtó, nagy üres felületeket hagyó a végletekig, majd sűrítő, tömörítő. H. Gyürky Katalin közöl 3 összehasonlító rajzokat a velencei, és magyar középkori üvegekről, melyekre ezek a formai alakítások találóak. Sok parasztüvegforma megtalálható a Közel- és Közép-keleti üvegformák között, írja Veres László 4, és érdemes könyvéből idézni, amikor a századforduló üvegművészetéről ír, arról is, hogy a kor, a gyűjtési lázából éppen a parasztüvegeket hagyta ki: „Az így begyűjtött üveganyag szinte teljes mértékben úri üveg volt… A régészeti feltárások ekkor még alig hoztak felszínre a korai magyar üvegkészítésről tanúskodó üveganyagot, vagy pedig az ásatásokból származó üvegtöredékek ismeretlenek voltak a szakemberek előtt. A mindennapos használatra szánt, főként a kis erdei hutákban gyártott üvegek ritkaságszámba mentek a múzeumok gyűjteményi raktárainak polcain… Csupán néhány jó szemű gyűjtő figyelt fel arra, hogy a magyar üvegművészetben az ún. parasztüvegek nyújtják a legötletesebb, legváltozatosabb és az általános európai formakincstől leginkább függetlenült formákat.” „Itt találják nemzeti sajátosságunk legtökéletesebb kifejeződésüket.” 5 |
 6.kép: Velencei serleg a 15.-16.sz. fordulójáról. Dexel nyomán  7.kép: Szíriai pohár, Aleppóból, 13.-14.sz. Dexel nyomán  8.kép: A "Hedvig pohár". Veres nyomán
Első rátekintésre a parasztüvegünk előképe a reneszánsz koráig nyúlik vissza, a híres velencei üvegekig, túl a török hódoltság előtti korra, bár fontos megjegyezni, a török uralom alatt a kereskedelem Magyarországra újra közvetlenül szállította a közel-keleti üvegeket, formákat. És fontos azt is hangsúlyozni, azokat a tényeket, melyek a muránói üvegkészítés érdemeit nem kisebbítik, hogy a híres velencei üvegek is közel-keleti előképekre mennek vissza.
A legrégebbi ismert üveg Szíriai, 5. évezredre teszik Krisztus előtt. A Közel-keleti üvegművesség évezredekig gyártja, érleli, fejleszti a formákat, díszítési módokat, módszereket, és később „ a Kelet-Római Birodalom területén az antik hagyományokat elsősorban a bizánci mesterek éltették tovább. Egyiptomban, Szíriában és Perzsiában az ókori tradíciókat az iszlámvallás sokrétűen gazdagította,…” Majd a Római-Birodalom felbomlása után az üveges hagyományokat a kolostori üveghuták őrizték. „Az újra felfedezett és kolostorokban készült munkák révén terjesztett technológiai ismeretek a 12-13. századtól konkrét tárgyakkal is összekapcsolódhattak az üvegkészítők előtt.” 6 A keresztes háborúkban megismert magas szintű kézművesség és üvegfújás, a zsákmányolt termékeken keresztül Európába Közel-Keletről „közelítettek”, hatottak. Az egyik ilyen az ún. „Hedvig poharak” típusa. (Csak a neve európai, Szilézia fejedelemasszonyáról kapták a nevüket.) Ez a pohártípus az újkorban is megfigyelhető a parasztüvegek között. (Hozzá lehet tenni, a szépsége, formai tisztasága mellett, hogy könnyű gyártani, ezért is lehetett hamar elterjedő forma, egy-egy erdei huta induló terméke). A pohár alján lévő kiszélesedésre, tagozatra hívom fel a figyelmet. (Később magyarázom) |
 9.kép: 13. sz.-i velencei munka, az északi igények kiszolgálására. Dexer nyomán
„Más edénytípusok elterjesztésében a Földközi–tenger keleti partvidékével szoros kapcsolatot tartó Itáliának volt fontos szerepe. Európa országaiban egy hosszú nyakú, karcsú szárú és sima kúp vagy harang formájú tárolórésszel ellátott kehely, amely Keletről itáliai közvetítéssel terjedt el.” 7 Mi is volt ez a szerep? Most csak ennek a történetnek a végét rakom ide: „a velenceiek Bizánc meghódítása után sok üvegest kényszerítettek áttelepülése. Miután a 13.sz. végén a keresztesek uralma megtört Szíriában, az üvegesek – akik eddig a velenceieknek dolgoztak – Velencébe menekülve magukkal vitték az üveggyártás Keleten féltve őrzött titkait, s ott az üvegkészítés felvirágzását biztosították.” 8 A két európai üvegművészeti irányvonal, vonzódás a különféle típusokhoz, tulajdonképpen már a zsákmányolt üvegeknél is megvolt, az északi, és az itáliai. Itália, mint legfőbb kereskedő, pedig mikor saját üveggyártásba fogott, eleinte olyan poharakat gyártott az északiaknak, amit azok igényeltek, a Hedvig poharaknak megfelelőt. A kolostori műhelyekben őrzött, és gyakorolt keleti hagyomány ráadásul találkozott a behozatallal. Ez a két irányvonal mindvégig megmarad a későbbiekben. Északon a 12-13.sz.-ban születő erdei hutákban kialakul egy új pohártípus, illetve pontosabban fogalmazva egy technológiai irány. |
 kép 10: Alexandriából és Közel-keletről való poharak, 4. sz., az itáliaiak kedvelt típus,. Dexel nyomán  11.kép: 16.sz.-i német pohár, erdei hutából, Dexel nyomán  12.kép: Német léggyűrűs-talpú poharak a 17.-sz.-ból. Dexel nyomán
A poharak, vagy palackok alját mélyen benyomják. A pohár alján, a szélén egy léggyűrű fut körbe, azután húzódik befelé – kerámikus szakszóval –, a pohár fenékszöge. Ez úgy lehetséges, hogy a fújáskor egy golyót fújunk alulra az üvegtest tagolt részeként, amit aztán be lehet nyomni, van elég anyag a mély benyomáshoz, belső formához. A legtöbb újítás véletlenül, ösztönösen, természetesen alakul ki az üvegfújáskor. A kivett anyagot természetszerűleg először lefelé tarthatta az „első a fújó”, és a kezdő fújó is úgy tartja, mert úgy könnyebb tartani a pipát. Ezért lent vastagabb lesz, „odafolyik” láthatatlanul fúváskor az anyag „vastagja”, láthatatlanul, mert közben fújja, forgatja, tehát tágítja is a formát. Dolgoztam olyan kicsi fazékból, ahol minden grammja számít az üvegnek. Hát persze, hogy pazarlásnak érzi az ember, ha vastag, a nehezen megolvasztott üveget a középkorban jól megbecsülték. (Három, négynaponta készült el az üveg, addig csak hevítették, törték, előolvasztották, keverték az anyagokat, a masszát, és mint a rekonstrukciós hutánál tapasztaltam, a napi két kocsi fa pedig épp’, hogy elég tüzet, hőt adott. Lásd Lang Ádám könyvét. 9 )
Miért kezdtek golyót fújni az aljára, nem tudom. Hogy a vastagabb aljat, az ott lévő anyagot még hasznosítani tudják, vagy egy egyszeri, és egyszerű „véletlen” eredménye volt? Mindenesetre azt a golyót már vissza kell tartani a tűzbe, hogy átmelegedjen, hogy újra alakítható, benyomható legyen. Visszatartáskor, míg szépen átmelegszik, a hőtől tulajdonképpen föl is vastagszik újra túlvékonyodott golyórész-anyag, épp csak annyira, hogy megragasztható lesz, s a ragasztóvas üvege nem fogja leütéskor kiszakítani a fenekét. Nagyon benyomni se kell, mert az áthevülő fenékgolyót folyamatosan forgatni kell, és minél melegebb annál gyorsabban, és így a centrifugális erőtől tányérrá alakul, amit ha arcához emel az ember, hogy megnézze mit is csinált, hát evvel a mozdulattal már vissza is ejtette a közepét, megragasztotta a szélét, kialakult a léggyűrű, ami olyan szépen látszik a töredékek régészeti rajzain. Mindez gyorsabban megtörténik, mint amíg itt leírja az ember. |
 14.kép: Velencei serleg. Boros nyomán  13.kép: Velencei gótikus kehely. 15. sz. Frank Davis nyomán
A másik típus, a már legelején megnevezett15.sz.-i velencei kehely, amivel mint említettem, meglepő formai hasonlóságot mutat az ún. nemzeti pohár. (Ennek korábbi változatai, a gótikus kelyhek festésük színei révén még közelebb állnak a szíriai előképekhez). A szár ezeknél az itáliai daraboknál, ennél a típusnál külön fújt, nekinyomják a csészerésznek, majd először a szár felől törik le, égetik be, és hajtják ki talpnak. A csészerész alján, a tulajdonképpeni pohár fenekén, külön üvegszál van rátekerve, csipkézve. Ez tagolja vízszintesen a két hosszúkás formát, a csészét és a talpat. Eltakarja az illeszkedést, elviszi a szemet jobbra-balra, gyönyörű formai játék. (Thomas Dexel Gebrauschsglas című könyvében ezt is szíriai előképre készültnek tekinti, de csak rajzot közöl, én ilyen Szír üveget még nem láttam, semmilyen könyvben, szaklapban. 10 ) Itt térek vissza arra az utalásra, amelyben a „Hedvig-pohár” alján lévő tagozatra felhívtam a figyelmet.
Lehet, hogy a rátett, fúvott, majd kinyitott tölcséres talp-szár forma velencei változat, annyi bizonyos, hogy a középső, vízszintes tagozat keleti alapvetés. Ami megfelel a poharak alján annak az alsó, állékonyságot is segítő tagozatnak, amit az előbb írtam le az északi pohártípusnál, amit az alja léggyűrűvel érnek el, teljesen nyugati típusként, jellegzetességként. Ott, észak- és nyugat-Európában gyakorivá válik ez a megoldás. Sőt ebből lesz egy változat, mikor a benyomott alj mélyen visszaragad és tölcséres szárat-talpat képez. |
 kép 15: 16. sz.-i talpaspoharak a delft-i kolostorból. A mélyen benyomott aljból talp, talpból szár lesz. Dexel nyomán
H. Gyürky Katalin régészeti közlései, munkája magyarázza a későközépkori magyar egyediségeket: „Ami a velencei üvegeket illeti, ezeknél lehetséges volt analógiákat találni, a hazai üveggyártás tárgyainál ellenben ilyen segítség nem áll rendelkezésünkre. Fordított logikán alapuló módszert alkalmaztam: az az üveg a hazai, amely nem hasonlít egyetlen más országban gyártott üveghez sem.”
A Budapesti Történeti Múzeum középkori gyűjteményének „Az üveg” katalógusa, LI.tábláján mutatott üvegserleg ilyen.. Volt szerencsém kézbe fogni, lerajzolni. Hihetetlen jóérzés ezt a gyönyörű darabot nézni, vizsgálni, egyáltalán csak vele lenni. Megejtő a kicsi méret, és vékonyság, amit fotón, rajzon nem érzékel az ember. A töredék teljes profil volt, s mindenképpen hiteles a restaurálás. Kiderült, hogy a két pohárkészítési irányvonal nálunk találkozott, saját típust hozva létre!  kép 16: Összehasonlító táblázat H. Gyürki Katalin könyvében, melyet a hazai hutákban kialakuló típusnak mutat be. Szintén a saját testükből kialakítottak az aljak, talpak. |
 kép 17: Budavári lelet. Hazai készítés, analógia nélkül való. A léggyűrűs fenék- szegély, és fúvott, hozzáillesztett szár és talp együtt van, egy serlegen belül. H. Gyürki Katalin Kkatalógusából.
A kehely (csésze)részének alja az északi, léggyűrűs perem, a hozzáragasztott tölcséres talp pedig itáliai módszerű. Van egy pici „nodus-kezdemény”, amit én ragasztócseppnek mondok, mert evvel a ragasztóüvegcseppel távolabbra tartotta a tölcsértalpat a testtől, a nehezen kialakított peremtől, aljtól, ugyanakkor sokkal biztosabban összeragad a két testrész, azért is hívjuk ragasztócseppnek. A „nodus-kezdemény” és a tölcsértalp találkozásánál látszik egy pici ugrás a felületen, de csak a tölcsértalp felőli részen, a vele összeolvadt noduson nem. Ebből is gondolom, hogy nem egy testből valóak. (Magam is kísérleteztem ennek a serlegnek az elkészítésével, biztos vagyok abban, hogy technológiailag így készült. „Sok ezer darabot” még nem készítettem, hogy teljesen egyformák legyenek, mert H. Gyürky Katalinnak abban igaza van, - akkor válnak tökéletesen egyformává, kidolgozottá.)
Nemzeti poharunk előképe is tehát már saját típus, a szabadon, forma nélkül fújt hutaüvegek, későközépkori serlegek egy kivételesen szép példánya. Feltárt „lelőhelyeink közül ez a legkorábbi, ugyanis ennek a rétegnek leletanyaga a 15.sz. közepéig záródik. Ennek a darabnak tulajdonítva serlegeinket a 15. század második felénél korábbra határozzuk meg”, írja H. Gyürky Katalin. |
 kép 18: Üvegfúvó gyártási rajzsor, "műhelypiszok".
Hát az előkép előképe? Honnan is jön, jövünk?
„Kutatásunk során tapasztaltuk, hogy Magyarország területén a 13. század végéig bizánci típusú üvegek kerülnek elő. Ezeknek egy része – feltehetően – az egyetlen magyar kereszteshadjárattal hozható összefüggésbe, más részük kifejezett kereskedelemre utal, de voltak bizánci rítusú kolostorok is, amelyek felszerelése bizánci területről érkezett.” „Úgy véljük, hogy egyidejűleg lehetett, helyi üvegkészítés és többfelől érkező import. Ezek egymás mellett léteztek, vagy versenytársak lettek, kiszorítva egyik a másikat időlegesen a piacról. A 13. sz. végétől kezdve gyakran kerülnek elő a töredékei egyfajta igen jó minőségű üvegnek,…” olyan kiváló minőségűek, hogy muránói üvegműhelyekre kell gondolni, „csakhogy ezeknek a műhelyeknek készítményeit eddig csak a reneszánsz korszakból ismertük, mint a legkorábbi darabokat, amelyeket a köz- és magángyűjtemények őriztek.” 11
Viszont a hazai huták közül például Diósjenő határában „legalább három évszázadon keresztül folyamatosan működő üvegesközpont volt” 12 , a 13. sz. második felétől. Tehát hazai hutánkban, saját serlegtípus alakult ki. Tovább idézem Veres László könyvét, mert a legösszefoglalóbb, legvilágosabb értekezés, és a legújabb, tehát az eddigi kutatásokat összegző. „A magyarság a VI-VII. században a Kubán-vidéki onogur őshazában ismerkedhetett meg az üveggel. A magyar nyelvben az üveg szó iráni-aláni eredetű. A magyarok lakta vidék a VI-VII. században Bizánc és a szasszanidák uralta Perzsia üvegiparának egyik felvevőpiaca volt. Bizonyítékok szolgálnak erre azok a tárgyi emlékek, melyek e korból megmaradtak, a régészeti feltárások révén felszínre kerültek…” , „ az onogur őshaza térségében uralkodó élénk bizánci-perzsa kereskedelemből arra következtethetünk, hogy a magyarság használatában nem csak üvegpasztából készült szegényes gyöngyöcskék voltak. Az előkelő rétegek, az uralkodó osztály tagjai könnyen beszerezhettek díszüvegeket is, amelyek apáról fiúra öröklődhettek.” Apáról fiúra, vagy ahogy a néprajzban tanítják: nagyapáról unokára. A kultúra örökítése, öröklése hosszú folyamat, folyam, nem látni a gyökereket, nem is kell a sumér-magyar „rokonságot”, vagy egyebeket „bizonyítani”, mert mindenki előtt van valaki, valami, mindig van előkép. Mégis van ezekben az örökölt kultúrképekben, választásokban a formák között van egyfajta jelleg, és mindig kialakul a helyi „fajtajelleg” is, helyi színezet, amik együtt, egymásra épülve a népi karaktert jelentik. (Föltétele van: a munka. Ahogy Bartók mondja: „a parnasszusra nincs rövid út. A klasszikusokon keresztül vezet a tanulás.” Móricz pedig: kétfajta magyar van, a kapás és a kardos magyar. Az egyik nem jókedvéből dolgozik, tehát nem is végez igazi, örömteli munkát, ami a művészet kifejeződésének lehetősége, a másik meg nem is dolgozik, csak dolgoztat, ha már a rabló kalandozásoknak befellegzett. És most már nem is dolgoztathat kapásokat se. Itt van a feladatunk, mondta ezt a század elején, Ady kapcsán. Nem a „tilinkós álparasztok”, és nem az „finom kultúrlegények” a nemzet munkásai.) |
 kép 19: Felmérési rajzok a budavári, gyönyörű serlegünkről.
A munka és eredménye a helyi lehetőségekhez, adottságokhoz igazodva, a hely szellemében más lesz, „egyszeri, egyedüli példány”. Antik hagyományokra hivatkozva megújíthatunk, mindig csak újat akarva elmaradottakká, elveszettekké válhatunk. (Gondoljunk Gvadányi János falusi nótáriusára, ahol a szerző a felvilágosodás eszméit, és minden változtatást hangosan elutasítva, kizárólag a klasszikus példákra hivatkozva megújítja a magyar verselést). Mindig élt egy sajátos igény, sajátos választások sora, vonzódás egy arculathoz, egy népen belül. Keleti üveg előképeink mindig ott éltek bennünk, az onogur őshazától kezdve, a behozott üvegeken át, a paraszti háztartásokban mindennapossá váló üvegeknél újra és újra megújulva, „nemzeti sajátosságunk legtökéletesebb kifejeződés”-eként.
|
|
Jelen dolgozatot is azért írtam, hogy megismerjük egy jellegzetes magyar üvegtípusunkat, hogy igazodni tudjunk, legyen mihez, akár ragaszkodás, akár a megújhodás szándékával..13 Swami Niranjananada mondta tavaly Magyarországra látogatásakor, mert azt hallotta, hogy a magyarok nem tudják hova tartozzanak, kelethez, vagy nyugathoz: „tartozzatok az eszetekkel nyugathoz, a szívetekkel kelethez.” 14  2009 tavasz Révfülöp Pattantyús Gergely |
Jegyzék:
|